Pável
István
V J-nek
Szép
napom, ha akarod,
KÉRÉS
II Máskor
fáj bánt a bizonytalanság, de
ez más: Most ha látsz, kérlek Édes, ne
szólj ne mondd meg ha eldobnál. Csak
csendesen mosolyogj rám, majd
magamtól lassan úgyis észreveszem, ha
nem kellek neked. Közben lehet, mindezt
valahogy kiheverem. Bár nem gáz, hogy
megaláz a nyílt elutasítás, de
az hírtelen rám zúdítva, kínjaim
feleslegesen megújítja. Elég lesz
szónak, jónak, ha csak egyszer azzal felelsz, hogy
ajkaimra egy forró csókot lehelsz. Mint
egy nyitott könyvben úgy olvashatsz bennem. A
tévedés itt már kizárt, így nyugodtan várom béremet,
megérdemelt végzetem. Lépés előre Már
nem fáj egyáltalán, hogy csak, mint barát számít
rám, én így is élete része leszek. Észre
veszem, mert résen leszek, hogy lehet, és
csendben egy nem félénk lépést előre lépek. Tényleg,
de szép lesz akkor az élet! Tánc a
barátság mondd mennyit ér ha eldobnád semmiért puszta
szeszélyből mondsz nemet közben még az is meg lehet mindezt te élvezed lám
ez ám az eltépett lánc az élet egy tánc tényleg
félek már alig remélek hisz
a lépéseket sem ismerem a
zene szól körülöttem vajon honnan is jöttem hol
maradtak azok akik olyanok mint én és alig lázongnak csak
csendben magukban álmodnak hogy
eljátsszák majd valahol
egyszer az ő daluk is Ha
nem lenne ha
nem lenne ezen földön semmi csak
te és szerelmed Györgyi akkor
sem lehetne üres a végtelen tér amibe
más már bele sem fér benne
élne égne úgy is minden mi
az élet legnagyobb kegyelme mit
az elme magának kérhet mi
a legnagyobb ígéret a legfényesebb igézet Ne
mondd ne mondd drága
hisz úgy is hiába hogyne írjak neked
levelet SMS-t hogy ne jelezzem
ezerszer megannyi aprójellel naponta hogyha
így szeretlek ne kérd szegény
hogy a kacér fény ne csillogjon szememen
olykor a boldogságom ha
látom szép mosolyod de
mondd hogy tréfából sem imádsz
ha látni nem kívánsz én elhordom irhám
és többé nem látsz soha már ha ily nagy a vád Végső
helyem mint az utolsó állomásmint egy valóra vált látomásúgy igaz lezárt lejárt sorsom
miattmegszűnt a vád a bosszúságnem írsz nem hívsz de már ez sem fáj nincs bennem vágy szöges korbácsként nem hajt tovább ígérve tündérszép látomást de miért is kellene hogy legyen most fekszem csendesen
minden ronda hívságról lemondva ím megleltem végső helyem arcomon csillogó mennyei mosoly majd meztelen öledbe teszem szótlanul a nagy kerek fejem Ha
nevetsz mikor
felém nevetsz kékeres angyal kezek az
égre írják lánggal a neved és
közben mintha a messzi távolban vidám
fanfárok hangja szólna köszöntő
boldogságomra válaszolva miattad
elhagyott magányom egy
cseppet sem szánom egy
perce sem bánom hogy engem gyászol míg
tőlem ellesett közönnyel habár
fájón vádol: „A
szerelmed persze helyettem örömmel
kell neked!” Késő Mikor
nem is édes nyelved mélyen a
számba dugtad, gonosz
alkohol gőzzel telített fejemet
többszőr hátra húztam. Még
nem tudtam, hogy egyszer majd, -
Miért ily hamar? - szeretni tudlak úgy, mint soha eddig senkit. Most
egyedül ülök ágyamon, hull
a könnyem, hagyom. Mind
fénylő gyöngyszem. Neked adom! Nem
kérek érte mást, csak egy vad, egymásba
olvadó, területfoglaló csókcsatát,
mint amilyet nem rég adtál, mikor
még… Szent ég te már akkor szerettél! enyém voltál
enyém leszel persze hogy nem akarok még
a legkevésbé sem ötölni-hatolni vagy másról
álszent ám szép hazugságról könnyedén dalolni
én mindennél jobban beléd kívánok
hatolni de nem csak az oly vonzó a
számomra sok kéjt ígérő igéző öledbe
téged szorosan ölelve de le még mélyebbre nem kis
részben egészben be egészen illatos
bőröd alá hogy ott éljek benned végleg elérve hogy ezután
már soha soha el ne veszítselek te szép egyetlenem Szeretkezés Elmondhatom mert mint az atom oly szilárdan
él bennem a kemény meggyőződés hogyha a bús hús húsba hatol míg az egyén éne a kéjbe réved legyőzve néhány röpke percre talán a magányt nos akkor egy pár félénk lépést gyáván hátrál a halál mert éled új élet esélye a körülöttünk s bennünk lévő örök éjben végre
|