Pável István

 

V J-nek

 

Szép napom, ha akarod,
ha hagyod máris apró
bolygód vagyok,
ki önként
feladta korábbi céltalan röptét,
mert vonzott fényed, édes lényed
rendre, egyre, szebb éltet ígérve.

 

KÉRÉS II

 

Máskor fáj bánt a bizonytalanság,

de ez más: Most ha látsz, kérlek Édes,

ne szólj ne mondd meg ha eldobnál.

Csak csendesen mosolyogj rám,

majd magamtól lassan úgyis észreveszem,

ha nem kellek neked. Közben lehet,

mindezt valahogy kiheverem. Bár nem gáz,

hogy megaláz a nyílt elutasítás,

de az hírtelen rám zúdítva,

kínjaim feleslegesen megújítja. Elég

lesz szónak, jónak, ha csak egyszer azzal felelsz,

hogy ajkaimra egy forró csókot lehelsz.

Mint egy nyitott könyvben úgy olvashatsz bennem.

A tévedés itt már kizárt, így nyugodtan várom

béremet, megérdemelt végzetem.

 

Lépés előre

 

Már nem fáj egyáltalán, hogy csak, mint barát

számít rám, én így is élete része leszek.

Észre veszem, mert résen leszek, hogy lehet,

és csendben egy nem félénk lépést előre lépek.

Tényleg, de szép lesz akkor az élet!

 

Tánc

 

a barátság mondd mennyit ér ha eldobnád semmiért

puszta szeszélyből mondsz nemet közben

 még az is meg lehet mindezt te élvezed

lám ez ám az eltépett lánc az élet egy tánc

tényleg félek már alig remélek

hisz a lépéseket sem ismerem

a zene szól körülöttem vajon honnan is jöttem

hol maradtak azok akik olyanok

 mint én és alig lázongnak

csak csendben magukban álmodnak

hogy eljátsszák majd

valahol egyszer az ő daluk is

 

 

Ha nem lenne

 

ha nem lenne ezen földön semmi

csak te és szerelmed Györgyi

akkor sem lehetne üres a végtelen tér

amibe más már bele sem fér

benne élne égne úgy is minden

mi az élet legnagyobb kegyelme

mit az elme magának kérhet

mi a legnagyobb ígéret a legfényesebb igézet

 

Ne mondd

 

ne mondd drága hisz úgy is hiába

hogyne írjak neked levelet SMS-t

hogy ne jelezzem ezerszer megannyi aprójellel

naponta hogyha így szeretlek

ne kérd szegény hogy a kacér fény

ne csillogjon szememen  olykor

a boldogságom ha látom

szép mosolyod de mondd hogy

tréfából sem imádsz ha látni nem kívánsz

én elhordom irhám és többé nem látsz soha már

ha ily nagy a vád

 

Végső helyem

 

mint az utolsó állomás

mint egy valóra vált látomás

úgy igaz lezárt lejárt sorsom miatt

megszűnt a vád a bosszúság

nem írsz nem hívsz de már

ez sem fáj nincs bennem vágy

szöges korbácsként nem hajt tovább

ígérve tündérszép látomást

de miért is kellene hogy legyen most

fekszem csendesen minden ronda

hívságról lemondva ím megleltem végső helyem

arcomon csillogó mennyei mosoly

majd meztelen öledbe teszem

szótlanul a nagy kerek fejem

 

 

Ha nevetsz

 

mikor felém nevetsz kékeres angyal kezek

az égre írják lánggal a neved

és közben mintha a messzi távolban

vidám fanfárok hangja szólna

köszöntő boldogságomra válaszolva

miattad elhagyott magányom

egy cseppet sem szánom

egy perce sem bánom hogy engem gyászol

míg tőlem ellesett közönnyel

habár fájón vádol:

„A szerelmed persze helyettem

örömmel kell neked!”

Késő

 

Mikor nem is édes nyelved mélyen

a számba dugtad,

gonosz alkohol gőzzel telített

fejemet többszőr hátra húztam.

Még nem tudtam, hogy egyszer majd,

- Miért ily hamar? - szeretni tudlak úgy,

 mint soha eddig senkit.

Most egyedül ülök ágyamon,

hull a könnyem, hagyom.

Mind fénylő gyöngyszem. Neked adom!

Nem kérek érte mást, csak egy vad,

egymásba olvadó, területfoglaló

csókcsatát, mint amilyet nem rég adtál,

mikor még… Szent ég te már akkor szerettél!

 

 

enyém voltál enyém leszel

 

persze hogy nem akarok még a legkevésbé sem

ötölni-hatolni vagy másról álszent ám szép

hazugságról könnyedén dalolni

én mindennél jobban beléd kívánok hatolni

de nem csak az oly vonzó a számomra

sok kéjt ígérő igéző öledbe téged szorosan ölelve

de le még mélyebbre nem kis részben

egészben be egészen illatos bőröd alá hogy ott éljek

benned végleg elérve hogy ezután már soha soha

el ne veszítselek te szép egyetlenem

 

Szeretkezés

 

Elmondhatom mert mint az atom oly szilárdan él

bennem a kemény meggyőződés

hogyha a bús hús húsba hatol

míg az egyén éne a kéjbe réved

legyőzve néhány röpke percre talán a magányt

nos akkor egy pár félénk lépést

gyáván hátrál a halál mert éled

új élet esélye a körülöttünk s bennünk

lévő örök éjben végre